Pedagógus vagyok – mit érdekelne engem a pedagógia maga? A kérdés, mely előttünk áll – előttünk, akik „Im itt vagyunk, gyanakvón s együtt”, pedagógiáról, oktatásról gondolkodó értelmiségiek –, ez a kérdés nem lehet kisebb, mint ez: mit kínálhat a közoktatás összeomlás idején? Én tehát világmegváltásban utazom, vagy kevésbé önironikusan fogalmazva megpróbálom a pedagógia ügyét valódi társadalmi kontextusában vizsgálni. Amely kontextus szerintem az összeomlás. Ezt ebben az általánosságban valószínűleg kevesen fogják vitatni, de hogy érthető legyek, érdemes szétszálazni a fogalmat: miféle összeomlásra gondolok? Közös világunk összeomlására, persze, de ebből a homályos gubancból három konkrét szálat emelek ki. Kezdjük mindjárt azzal, hogy bolygónk a szemünk láttára válik lakhatatlanná. Az Atomtudósok Közlönye 78 éve minden évben beállítja a Végítélet Óráját, azaz közzéteszi, hány percünk van még éjfélig. Ebben vannak ingadozások, de 2025-ben az eredmény 89 másodperc lett, azaz minden eddiginél közelebb kerültünk a világ végéhez. Az atomtudósok – köztük kilenc Nobel-díjas – a következő tényezőket vették figyelembe: a nukleáris fegyverek, a klímaváltozás és az új technológiákkal való visszaélés. Ez a portfólió nem tartalmazza a globális nyomort és az egyenlőtlenségek növekedését, ezért ezt újabb szálként húzom elő a gubancból. Az FAO legfrissebb becslései szerint 2,1 milliárd embertársunk konkrétan éhezik, és számuk minden bizonnyal nő. Eközben elképzelhetetlen mértékű vagyonok halmozódnak fel a leggazdagabbak kezében. David Woodward szerint az elmúlt évtizedekben kirajzolódott trend azt mutatja, hogy a gazdasági növekedés 5%-a kerül a legalacsonyabb szinten élő 60%-hoz, így remény sincs arra, hogy a helyzet megváltozzék.
A gubanc harmadik szála pedig a demokráciák összeomlása és az új alt right tekintélyuralmi rendszerek felemelkedése. Ezt a jól kitapintható trendet én nem habozok fasizmusnak, egy tágan értelmezett fasizmus 21. századi megjelenésének nevezni, és a következőkben így is fogok hivatkozni rá. Ez a három folyamat – a környezeti válság, a gazdasági polarizáció, valamint a demokrácia és a jogállamiság visszaszorulása – nem függetlenek egymástól. Nemcsak azért, mert a fasisztoid rendszerek mindenütt lerázzák magukról a környezeti felelősséget – ha nem éppen klímatagadók –, és az új autokráciák mindenütt a gazdagok gazdagodását szolgálják, hanem azért is, mert nem bízhatunk egy zöld vagy vörös diktatúrában sem. Egyszerűen azért, mert a korlátlan hatalom hajlamos az elfajulásra. Ami a szocializmus degenerációját illeti, ezt Rosa Luxemburg próféta lelke világosan látta már 1918-ban a breslaui börtönben, de ha nem látta volna, mi, a kései utódok pontosan tudjuk, mi lett a végcélból, „a kölcsönös szeretet és megértés társadalmából” az ún. létező szocializmus mészárszékén. A magam részéről úgy látom, nincs ma fontosabb közéleti kérdés, mint az, hogy lehetséges-e gátat emelni a fasizmus ellen. Közös reményünk, hogy igen. Lehet-e ebben szerepe a pedagógiának?
Sajnos ezen a ponton szükség lesz egy újabb kitérőre. Lukács György 1933 és 1955 közötti sztálinista korszakának igen rossz a sajtója, méltán. Különösen rossz a híre a korszakot lezáró filozófiai pamfletjének, Az ész trónfosztásának, amelyben – mint ismeretes – lényegében a Hegel utáni nem-marxista filozófia egészét irracionalistaként és így a fasizmus előkészítőjeként bélyegezte meg. Bár ez így nyilván elfogadhatatlan, nem szabad elsiklani a gondolat lényege fölött, ami megítélésem szerint ma is tanulmányozásra érdemessé teszi ezeket az írásokat. Ez pedig az irracionális gondolkodás és a fasizmus közötti affinitás középpontba állítása. Lukács egy 1941-42-ben papírra vetett kéziratában egész meggyőzően érvel amellett, hogy a közvetlenül csak a szellemi elitet megérintő filozófiai irracionalizmus hogyan szivároghatott le a tömeg közé, és válhatott anyagi erővé a náci tömegmozgalomban, érdemes mégis inkább a fejéről a talpára állítani a problémát. Nem úgy van-e, hogy az irracionalizmus elsősorban a mindennapi életet jellemző mentalitás, amely egyes filozófiai szövegekben ugyan teoretikus alakot nyer, de mérgező hatását ettől függetlenül is ki tudja fejteni.
Nincs arra tér itt, hogy részletesen elemezzem ezt a mentalitást. Röviden arról van szó, amit József Attila „meg nem gondolt gondolat”-nak nevezett, és amelynek kapcsán Vágó Márta visszaemlékezése szerint ők ketten „rövid gondolatmenetekről”, a gondolkodás „automatizmusairól” beszéltek. Hogy hajlandóak vagyunk-e bonyolult gondolatmeneteket végigkövetni, vagy éppen ellenkezőleg megelégszünk a megszokott és kézenfekvőnek látszó válaszokkal. Ez ahhoz a kérdéshez vezet el bennünket, hogy milyen alapon tekintünk egy állítást vagy egy elméletet igaznak. A különbséget nagyon világosan ragadta meg Kelemen János. „Hihetünk valamiben indokok alapján — vagyis azért, mert hitünk koherens más, igaznak bizonyult ismereteinkkel, s megfelelő evidenciák támasztják alá —” ez Kelemennél a racionalista megközelítés, „vagy hihetünk valamiben okok következtében, vagyis egyszerűen azért, mert a gondolkodás, a megfontolás és a mérlegelés határain kívül eső tényezők (például az érzelmek és a szenvedélyek) meghatározzák hitünket”. Ezt az utóbbit nevezhetjük irracionalizmusnak, legalábbis abban az esetben, ha az indokokkal való alátámasztás igénye zárójelbe kerül. Az „indok” szó használata itt talán nem magától értetődő: Kelemen az angol szövegben a „rationale” szót használja, amely közvetlenül utal a rációra. Irracionális mentalitás esetén az igazság keresése, bizonyítása, racionális mérlegelése szorul háttérbe.
Ha az ember így benne ragad a közvetlenségben, a gondolatnélküliségben és az igazsághiányban, hol találhat fogódzókat az élethez? Különösen felértékelődnek ilyenkor egyfelől a konvenciók, a normalitás, és fenyegetővé válik minden, ami különös, ami más. Másfelől a biztonságot, a normalitás védelmét leginkább az erőtől, a tekintélytől, a hatalomtól lehet várni. Röviden: nem az számít, hogy igaz-e egy állítás – az amúgy is nagyon bizonytalan –, hanem egyrészt az, hogy megfelel-e annak, amit normálisnak gondolunk, másrészt az, hogy ki mondja.
De miért uralkodik el rajtunk az irracionális mentalitás? Ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely nem vezethető vissza egyetlen elvre. De érdemes megfontolni egy háromlépcsős történelmi modellt. Eszerint először is már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát: a részracionalitások – pl. egy vállalkozás sikeres működése – elfedik a totalitást, a közvetett és tágabb összefüggéseket, mindazt a rombolást, amit ezek a nap végén okoznak. Másodszor a profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: a sajtót már mindig is, de a 20. század közepétől egyre inkább a tudományt, a művészetet és a vallást is. Végül az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot rendkívüli mértékben felgyorsítja elsősorban azáltal, hogy áruvá teszi a figyelmünket, és normalizálja az odafigyelés, a mélyebb figyelem hiányát. Ez olyan változás, amelynek a következményei egyelőre beláthatatlanok. Tehetetlen tanúi vagyunk egy múlt nélküli, hagyomány nélküli, radikálisan a virtuális jelenben élő nemzedék felnövekedésének. Nincsenek gyökerek, és hát azok nélkül szárnyak se fognak nőni. A mesterséges intelligencia rohamos fejlődésének következményeit itt meg sem próbálom számba venni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az igazság iránti közömbösség és/vagy az igazsághordozókkal szembeni bizalmatlanság napról napra nő.
Igen, nem kevesebbet állítok, mint hogy a fasizmus alapvetően korunk uralkodó mentalitásában gyökerezik. A fasizmus? Egy későkapitalista mentalitás. És ezen a ponton tehetjük föl a negyvenmillió forintos kérdést: lehet-e az iskola a szellem által épített „ragyogó gát” „a sötétség tengerárja ellen”? Az irracionális mentalitás természetes ellenszere a világ megismerése és az ész ezzel szorosan összefüggő kiművelése. Muszáj itt valamit mondanom arról, hogy mit értek ezen az utóbbin. Röviden: a műveltség megszerzése nyomán a gondolkodás alapstruktúráit sajátítjuk el, amelyek lehetővé teszik az oksági gondolkodást, az emberi kapcsolatokban nélkülözhetetlen intencionális gondolkodást, azaz azt a képességünket és hajlamunkat, hogy a másik pozíciójába való belehelyezkedéssel, a “résztvevő perspektíva” felvételével jobban megértsük egymást, valamint azt az attitűdöt, hogy ne lássunk minden fennállót szükségszerűnek.
Az ember azt gondolná, ezen a téren rendben vannak a dolgok, hiszen a közoktatásban legalább 16 éves korig kötelező részt venni a fejlett világban, és ez a közoktatás az alsó középfoktól felfelé a szakképzés kezdetéig, illetve részben azzal párhuzamosan is rendkívül nagy arányban a hagyományos műveltséget, azaz a tudományok és művészetek (és sok helyen a vallás) által hordozott világismeretet közvetíti. Valójában azonban a műveltség demokratizálása soha nem történt meg. A tömegoktatás egy ideig annyit el tudott érni, hogy kialakuljon egyfajta tisztelet a tudás iránt, illetve jobb esetben még azt is belénk oltotta, hogy nagy tudású értelmiségiek mit tartanak fontosnak, és mit kezelnek megvetéssel. Mindez persze a tömegek számára a szellemi önértékelés alacsonyra állítását is jelentette: a trigonometria olyasmi, ami nagyon fontos, de az én képességeimet meghaladja.
Ma már ez sincs: az iskola által nyújtott világismeret egyszerűen érdektelen és ezért hiteltelen. Az iskola ezzel a munkásosztály elnyomásának legrobusztusabb intézményévé nőtte ki magát. Nem elsősorban azáltal, hogy tekintélyelvű struktúráival hajlamossá tesz az autoriter kormányzási technikák elfogadására. Persze ez is fontos, de az iskolának ez a sajátossága a világ számos részén már jelentősen fellazult. Sokkal inkább azáltal válik az elnyomás eszközévé, hogy megfosztja az ifjúság jelentős részét a műveltségtől és ezzel az ész kiművelésének lehetőségétől. És amikor azt mondom, „megfosztja”, ezzel nem egy emfatikus retorikai alakzatot használok ahelyett, hogy „nem biztosítja számára”, hanem egészen pontosan próbálom magam kifejezni. Hatékonyan tanítja meg ugyanis azt a hazugságot, hogy mindaz, amit műveltségnek nevezünk, nemcsak megtanulhatatlan, hanem teljesen érdektelen is. Az élet máshol van.
Az iskola az intrinzik motiváció nélküli tanítás színterévé válik, ami könnyen belátható módon nem tanulást eredményez, hanem a tanulástól való elfordulást, az érdeklődés további beszűkülését, végső soron a mentalitás irracionalizmusának megszilárdítását. A trükk a kötött tantervben rejlik. Semmiféle kötött tanterv nem képes arra, ami a műveltség közvetítésében mindig a legfontosabb: az érdeklődés felkeltésére.
A tudástól való megfosztásnak ez a mechanizmusa több szinten sújtja a munkásosztályt. Először is az ész kiművelésének hiánya csak alacsony képzettséget igénylő munkakörökre teszi őket alkalmassá, sokakat pedig egyenesen krónikus munkanélküliségre ítél. Másodszor megfosztja őket az önszerveződés, a hatékony érdekvédelem lehetőségétől. Harmadszor kizárja őket a nemzetből, mivel lehetetlenné teszi, hogy a politikai élet cselekvő és tudatos részesei legyenek. A tömegek világismeretének hiánya ily módon hatékonyan alapozza meg az autoriter politikai tendenciák erősödését, a demokrácia világméretű hanyatlását. Nem állítom természetesen, hogy az iskola egyedül, vagy akár elsősorban lenne felelős az irracionalizmus hegemóniájáért. Azt azonban állítom, hogy a modern közoktatás szerves része e mentalitás újratermelésének.
Lehetne az iskola a szellemi ellenállás színtere is, ám ahhoz az előadásom címében jelzett pedagógiai forradalomra van szükség. A forradalom szót egyrészt azért használom, mert amiről beszélek, az valóban radikális szakítás lenne a múlttal: az iskola roppant intézményrendszerét, amely jelenleg a műveletlenség újratermelője, visszahódítani a pedagógia számára és a tanulás színterévé tenni. Másrészt egy ilyen változás a szabadság megalapozását ígéri elsősorban a dolgozók számára, mert semmi sem tesz kiszolgáltatottabbá, mint a tudatlanság.
Eddig mindig úgy gondoltuk, hogy az iskola dolga az, hogy a tudás egy jól meghatározott halmazát megtanítsa a fiataloknak, és ennek érdekében motiválni kell őket a tanulásra. De mi lenne, ha megfordítanánk a dolgot? Ha az lenne a cél, hogy meggyújtsuk a „tudvágy” fáklyáját, és ennek érdekében avatnánk be a fiatalokat a világ titkaiba?
Jól hangzik, de nehéz kérdés, hogy hogy lehet meggyújtani ezt a fáklyát. Elementáris tény, hogy a tanulók egészen más világban élnek, mint a pedagógus. Minden tanár tapasztalatból tudja, hogy itt kemény osztály- és generációs különbségekkel kell szembenéznünk. Nem ugyanazt tartják érdekesnek, és nem ugyanazt látják a világból, radikálisan más a horizontjuk. Nem kevésbé jelentős tény továbbá, hogy egy osztály különböző tanulói sem ugyanabban vannak, egy nemzedéken belül sem automatikusan adott a megértés lehetősége. A feladat pedig éppen a megértés. Mert nem úgy van, hogy az igazság adott, csak meg kell tanulni. Más az én igazságom, és más a tiéd, és e kettő összeegyeztetése – a horizont-összeolvadás – csak a párbeszédben lehetséges, azaz akkor, ha azzal az attitűddel fordulunk egymáshoz, hogy a másiknak akár igaza is lehet, akár velem szemben is. Közös igazság csak közös világban lehetséges, ez azonban csak úgy hozható létre, ha újra és újra kritikusan szembenézünk saját előítéleteinkkel, világunk korlátaival. A világ megismerése tehát mindig önreflexió, önmagunk megismerése is. Szándékosan beszélek általánosságban: a nyitottság követelménye, amelyről itt szó van, éppúgy érvényes a tanárra is, mint a tanulóra. Hatékony oktatás tehát nem képzelhető el bizalmon alapuló emberi kapcsolatok, valódi én-te viszony nélkül. A pedagógiai forradalom tehát a szeretet forradalma is. A pedagógus dolga tehát, hogy szeresse a világot, amibe be akar vonni – ahogy azt Tóth Tamás Május már három éve megfogalmazta –, és szeresse a tanítványt is, az ő világával együtt. Így lehet az iskola az igazságkonstrukció műhelye és szentélye.
De nem arról akarok beszélni, hogy milyen a jó pedagógia, hanem arról szeretnélek meggyőzni benneteket, hogy a jó pedagógia tömegessé tehető, illetve még inkább arról, hogy ha nem válik tömegessé, ha nem lesz ilyen a tömegek iskolája, vagy – még brutálisabban felidézve a lejáratott jelszót – ha nem lesz a műveltség a tömegeké, azaz – fokozzuk csak tovább! – ha nem szűnik meg ezáltal a tömegek tömeg jellege, akkor semmi sem állja útját a fasizmusnak, és ami ezzel együtt jár: a világszegénység fokozódásának és a környezeti katasztrófáknak, egyszóval az összeomlásnak. A jó pedagógia megvalósítása tehát elsőrendű politikai kérdés. De beszéljünk szerényebben Magyarországról, és beszéljünk világosan! Ha egyszer lesz hazánkban antifasiszta egységfront, az nem merülhet ki valamiféle technikai összefogásban: jövőképet kell mutatnia, olyan jövőképet, amely garantálja a demokrácia fenntarthatóságát. És – ez a fő mondanivalóm – elkerülhetetlen, hogy a pedagógiai forradalmat állítsa ennek a jövőképnek a fókuszába. Ebben az értelemben beszélek demokratikus minimumról: különböző – megítélésem szerint alapvetően baloldali, azaz a munkásosztály érdekeit képviselő – politikai erők közösen vállalt metszetéről.
Persze ha már forradalomról beszélünk, az nem merülhet ki az oktatás felülről lefelé történő átalakításában. Sőt: egy ilyen top-down intézkedéscsomag önmagában vett hatékonyságában aligha bízhatunk. A „jó pedagógia” részlegesen akkor is megvalósítható, amikor annak strukturális feltételei még nem adottak. Képzelhető-e vonzóbb és bátrabb pedagógusmozgalom, mint dacosan gyakorolni a bizalom, az őszinteség és az elfogadás – egyszóval: a szeretet – pedagógiáját olyan körülmények között, amikor a szabályozók szinte minden vonatkozásban ellene hatnak ennek? Igaz, nagy levegőt kell venni hozzá, de a tanár komoly szövetségesre számíthat: a tanulókra. A tanulókra, akik egyre nehezebben viselik el az értelmetlen időt. Igen, az elviselhetetlen alfa-generációra, mert ami igazán elviselhetetlen mindannyiunk számára, az a vereségbe való belepihenés, az önfeladás. És itt vannak nem utolsósorban a szülők, mármint azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy magániskolába menekítsék a gyerekeiket. Viszont arra sem hajlandóak, hogy azt mondják a gyerekeiknek, tűrtem én is, tűrj te is. A Z-generációs szülők, akik túl sok energiát fordítottak arra, hogy mindent megadjanak a gyerekeiknek – ahhoz, hogy szó nélkül eltűrjék ennek a lerombolását.
„A kölcsönös szeretet és megértés társadalma” – idéztem az előadás elején. Ilyen jövőt akart (és ígért) Lukács György 1919 áprilisában. Ez a jövő biztosan soha nem jön el. De hátha reménykedhetünk egy olyan világban, ahol a szeretet és megértés ellentéteit – a gyűlöletet és a harcot – SOHA nem lehet „normálisnak” tekinteni.
“Ez az, amiről álmodoznunk kell!”
Jegyzetek
Az előadás szerkesztett változata az Új Szem oldalon jelent meg, e pillanatban azonban – feltehetőleg hackertámadás nyomán – ezt a változatot a Google hozzáférhetetlenné tette. Itt az eredetileg fölolvasott szöveg olvasható. [Update: a jelzett probléma időközben megszűnt.]
Egy lábjegyzetekkel is ellátott változat itt olvasható.
Az előadás videón is megtekinthető.
A képen látható mural a chilei Santiagóban látható és a Brigada Ramona Parra műve. Forrás: Wikimedia Commons.